Harminchetedik fejezet

Átváltottam a Túlélők taktikai hullámhosszára, és megszólaltam:

- Itt a Rock Vezér. Tartsátok távol magatokat az X-szárnyúaktól! Menjetek rá az Y-szárnyúakra, és az ionlöveget használjátok! Hagyjátok őket, hadd sodródjanak összevissza, és kíméljétek meg a pilóták életét, hadd nyüszítsenek segítségért.

Amint elhallgattam, Gurtt kapitány jelentkezett:

- Miért ne végezzünk velük?

- Mert nagyjából egyenlően állunk - magyaráztam sietve -, és csakis úgy maradhatunk életben, ha lelépünk innen. Ha a gépek irányíthatatlanul sodródnak, a köztársaságiak felszedik a pilótákat. Az Invidious kihátrálhat a gravitációs térből, és elmenekülhet. A köztársaságiak ezt győzelemnek fogják tekinteni, mi pedig kijutunk a csapdából.

- Kapjuk el az összeset! Öljük meg őket! - kurjantotta harciasan Sasyru. - Én nem félek a köztársasági pilótáktól

- Rendben, akkor te keresd a Zsiványokat! Sok szerencsét! - feleltem, azzal lepillantottam a monitoromra, és hozzátettem: - Egy perc a harcérintkezésig, kapitány! Te jössz!

Gurtt hallgatott néhány másodpercig, majd lendületesen sorolta a parancsait:

- Figyelem, Túlélők! Az Y-szárnyúakra vadásszatok, de csak ionágyút használjatok! Menjetek neki néhány rohamkompnak is! Az X-szárnyúakat hagyjátok meg Tavira népének!

Átváltottam az adóvevőmet a Rock-osztag taktikai sávjára, és én is kiadtam az utasításaimat:

- Kapjátok el a kívánócsontokat, tartsátok távol magatokat a hegyesektől, hagyjátok békén a véznákat és a kereszteket! Szükség esetén kérjetek segítséget, és mindannyian átvészeljük!

Még vagy ezer dolgot szerettem volna elmondani, de harminc másodpercem maradt a harcérintkezésig, és előtte még meg kellet próbálkoznom valamivel. Mióta otthagytam a Jedi Akadémiát, ritkán nyitottam meg magam az Erőnek. Tudtam, ha Tavira tanácsadói érzékenyek az Erőre, könnyen lelepleződhetek, de most vállalnom kellett a kockázatot. Kiterjesztettem a tudatomat, a közeledő vadászok felé. Elkülönítettem az X-szárnyúakat, és keresgélni kezdtem közöttük. Hamarosan megtaláltam Celchu ezredest, és ekkor egy képsort sugároztam az elméjébe. Ezen a képsoron egy Trivadász fokozatosan átváltozott X-szárnyúvá, amely az én személyi jelzéseiméi viselte magán. Fogalmam sem volt, hogy Celchu mit ért meg ebből a látomásból, vagy hogy mihez kezd vele, és nem is tudtam két-három másodpercnél tovább fenntartani a kapcsolatot, de reméltem, az ezredes rájött, hogy ott vagyok a kalózok között. Végül kiszáltam az elméjéből, hogy mindketten összeszedhessük magunkat, mielőtt elkezdődik a harc, aztán belevetettem magam annak sűrűjébe.

Felettünk és körülöttünk a vezérhajók sortüzeket adtak le egymásra. Noha a köztársasági flotta gerincét három kisebb egység alkotta, egyesített tűzerejük csaknem felért az Invidious-éval. A vörös és zöld lézernyalábok gyorsan mozgó akadályokat képeztek mindenütt, és egyetlen elhibázott forduló a halált jelentette. Az őrülten cikázó vadászok felhőjén átjutó lövedékek eltalálták az ellenséges vezérhajókat, ám a pajzsok egyelőre kitartottak, leszámítva néhány kisebb cirkálóét. Mindkét fél az ionágyúit vetette be a vadászok ellen, hogy kiiktassa a zavaró tényezőket, és majd a csata után szedje össze a saját pilótáit.

A Rock-osztagnak egy különösen mohó és agresszív Y-raj jutott. A karmok lényegesen gyorsabbak és fürgébbek voltak a kívánócsontoknál, de ezek a csontpilóták egészen ügyesnek bizonyultak. Az első találatomat egy éles szögű, távoli lövéssel értem el, a töltet az ellenséges gép hajtóműgondoláiba csapódott. A csont azonnal jobbra fordult, én pedig követtem a mozgását, közben megfordítottam a fúvatás irányát, és jócskán lelassítottam, arra számítva, hogy a célpontom hasonlóan jár el. A pilóta a kelleténél egy-két másodpercel később jött rá, hogy előre kitaláltam, mit fog tenni, ekkor ráadta a teljes tolóerőt és meredeken felhúzott. Beléptem a bal pedált, felé fordítottam a gépem elejét, és meghúztam a tűzkioldót. A második töltet közvetlenül a pilótafülke mögé érkezett. A pajzsgenerátorok kiégtek, és a Y-szárnyú a Xa Feltől távolodva tovább siklott a pályáján.

Felgyorsítottam, és egy gyors orsóval bukórepülésbe fordultam, melynek vektora pontosan egy másik csont felé mutatott - egy olyan csont felé, amely rátapadt az egyik karmomra.

- Befogtam, Ötös! - szóltam át a pilótámnak. - Törj ki balra... most!

- Vigyázz, Rock Vezér! - harsant egy kiáltás a sisakomba épített hangszóróban.

Kék ionnyalábok villantak felém a csont fülkéje mögül, és vakító fénnyel villóztak az elülső pajzsomon. Jobbra döntöttem, és lejjebb süllyesztettem a gépemet, aztán, miközben a célpontom saját hajtóműgondoláit használtam fedezéknek, több energiát adtam a pajzsaimra.

- A Rock-osztag pilótáinak! - hadartam közben, hogy figyelmeztessem a társaimat. - Legyetek óvatosak! Ezeket a csontokat módosították, tüzér néz hátrafelé, és egy ionágyút kezel!

Továbbra is a gép alatt maradva felgyorsítottam, aztán felhúztam, és leadtam egy lövést az Y-szárnyúra. A pilóta az oldalára döntötte gépét, hogy a tüzér lásson engem és viszonozhassa a tüzet, de én találtam el őket hamarabb. Balra húztam, ezzel egy időben jobbra fordítottam a gépem elejét, így folyamatosan a célnégyzetben tartottam az ellenséget, és ismét lőttem. Nem találtam telibe, a töltet csak a hátsó pajzsot iktatta ki, míg maga a hajó harcképes maradt.

Hirtelen újabb töltet csapódott a farába, és innentől kezdve a csont spirális pályán, irányíthatatlanul repült tovább a semmibe. A következő pillanatban elhúzott mellettem Caet, én pedig gyors köszönetet mondtam neki a hathatós segítségért. A farkasnő vidám vakkantással válaszolt, aztán azon kaptam magam, hogy a csataszektor másik oldalán repülök, sokkal közelebb a köztársasági óriásokhoz, semmint szerettem volna. Orsóztam és merültem, aztán fordulóztam és emelkedtem, gyors egymásutánban váltogatva a síkokat, és két-három másodpercnél tovább sosem maradtam ugyanazon a pályán. A cirkálók egyetlen tüzére sem lőtt rám - a nagyobb prédákra vadásztak -, de nem is akartam könnyű célpontot csinálni magamból, nehogy kísértésbe essenek.

Nem nyújtottam könnyű célpontot, és alighanem pontosan ezzel hívtam fel magamra a Zsiványok figyelmét - amit alapjában véve hízelgőnek találtam. A régi társaim méltó ellenfélnek ítéltek, ám miután nem tudhatták, hogy ki vagyok, a döntésük elfogulatlan értékelésen alapult.

Csupán az jelentett számomra gondot, hogy ők azzal mutatták ki a tudásom iránti elismerésüket, hogy minden lehetséges módon igyekeztek végezni velem. Csapdába estem, és nem tudtam kikecmeregni belőle. Noha ráállhattam volna a kommunikációs sávjaikra, nem ismertem a dekódoló kulcsokat. Ha pedig a szabad csatornákon szóltam volna nekik, a flotta összes többi egységén is vették volna az adásomat, és abból sem sülhetett ki semmi jó. Arra pedig nem szakíthattam időt, hogy összpontosítsak, és átsugározzak egy újabb üzenetet Tychónak, miután a kapcsolat megteremtése lekötötte volna a figyelmemet, amire pedig nagy szükségem volt, hogy életben maradjak.

Csapdába estem, de nem fogytam ki a lehetőségekből. Ha valakinek az Erő a szövetségese, sosem fogy ki a lehetőségekből.

Jobbomat a boton tartva kiterjesztettem a tudatomat. A pilótafülkémen kívül őrült zűrzavar tombolt, a lehetőségek és a valószínűségek kaleidoszkópja tizedmásodpercenként változott. Az űrt irtózatos mennyiségű energia töltötte be. Sugárnyalábok röpködtek oda-vissza a hatalmas hajók között, és kisebb töltetek szóródtak szét a tér minden irányába. Protontorpedók és rakéták száguldottak a célpontjuk felé, és mintha a célba vett pilóták rettegése vezérelte volna őket. Öröm és bánat, remény és félelem, harag és elszántság örvénylett körülöttem, és ahol ezek az érzések metszették egymást, M onnan halálsikolyokat hallottam, vagy az elképedt túlélők hitetlenkedő suttogását.

Ebből a roppant káoszból kikerestem a felém áradó érzéseket, a gépemre összpontosuló mentális energiákat. Amikor ezek felerősödtek, és egymás felé tartva egyetlen ponttá egyesültek, mint amikor a fény siklik végig egy tőr elkeskenyedő pengéjén, tudtam, hogy merre kell kitörnöm: jobbra vagy balra, fel vagy le. Válaszul megdöbbenést érzékeltem, haragot vagy hitetlenkedést, aztán pedig azt, hogy az ellenfelem ismét énrám összpontosít.

Gavin behúzott mögém, és én úgy olvastam a gondolatait, ahogyan a monitoromon átáramló adatokat. Amikor felkészült, hogy tüzet nyit, lekaptam a tolóerőt, meredeken merültem, aztán a hasamhoz rántottam a botot, és gyors ütemben emelkedtem. Jobbra döntöttem a gépemet, mert tudtam, hogy Gavin kíméli azt az oldalát, és egy szűk ívű fordulóval sikerült mögé kerülnöm. Leadtam rá egy lövést, aztán balra orsóztam, és messze magam mögött hagytam őt. Másodiknak Ooryl csapott le rám, és keményebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Mindig is tudtam róla, hogy kiváló pilóta, és még jobb lett az osztag kötelékében eltöltött idő alatt, ám a szimulációs gyakorlatok során ha hajszállal is, de mindig legyőztem. Ennek okát nem ismertem, de miközben lézernyalábokkal verette a hátsó pajzsomat, feltámadt bennem a gyanú, hogy talán egyfajta mentális gátlás akadályozta abban, hogy tűz alá vegyen gyakorlatozás közben. A Xa Fel felett viszont makacsul rám tapadt, és csak nagy nehézségek árán tudtam kifürkészni a szándékait. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem tudom kiszámítani, mire készül, akkor el kell érnem, hogy ő legyen kénytelen kitalálni az én terveimet. Jobbra rántottam a karmot, néhány pillanatig hagytam, hogy oldalazva sodródjon, aztán merültem és balra orsóztam. Néhányszor fel-le siklattam a gépemet, aztán megint jobbra rántottam, majd megint merültem és balra orsóztam. Bedobtam néhány véletlenszerű manővert, végül harmadszor is megismételtem az előzőt. Az Ooryl felől érkező gondolatok - noha továbbra sem tudtam tisztán kiolvasni őket - hirtelen megváltoztak, és ebből tudtam, hogy a barátom kiismerte a manővermintát.

Tíz másodperccel később jobbra sodródtam és merültem. Kilencven fokkal balra döntöttem a gépemet, mintha belekezdenék a lassú orsóba, aztán hátrahúztam a botot és lekaptam a tolóerőt. Ooryl is belekezdett a balos orsóba, így arrafelé tartott, ahol lennem kellett volna, és ezzel odamutatta nekem a hajója hasát. Egyetlen lövéssel telibe találtam, aztán egy másik, ki tudja honnan érkező iontöltet is elérte, és a kettős csapástól az X-szárnyú összes rendszere felmondta a szolgálatot.

- Elkaptam neked, Rock Vezér! - közölte diadalittas hangon Timmser. - Nem várok köszönetet.

Nem is akartam megköszönni. Ooryl éppen a Xa Fel felé tartott, amikor találatot kapott, és az irányíthatatlanná vált gép a bolygó felé sodródott, hogy aztán elérje az atmoszférát és hamuvá égjeti. Oorylnak talán egy perce maradt, én pedig semmit sem tehettem! hogy megmentsem őt. Az oldalára döntöttem a Trivadászomat, és dermedten figyeltem a spirális pályán mozgó, halott hajót, amely a biztos halál felé vitte a barátomat. És én nem értettem a telekinézishez, holott az Erő segítségével orbitális pályára állíthattam volna az X-szarnyút...

Aztán a kabintető kirobbant, és Ooryl az ülésével együtt kirepülj a gépből. A következő másodpercben az R2-ese is katapultált. A kivetőrakéta egyenesen az Interdictor felé repítette őt, noha látni lehetett, hogy rég kiég, mire odaér, de Ooryl biztonságban volt és nekem csak ez számított.

Nem sokáig örülhettem, mert érzékeltem, hogy egy másik tudat énrám összpontosít, és tudtam, hogy halálos veszélybe kerültem. Sokan vannak olyanok, akiknek az agya olyan lassan dolgozik, hogy szinte hallani lehet, amint a benne lévő idegvégződések halkan, erőlködve sisteregnek. Mások olyan gyorsan gondolkodnak, hogy csak csodálkozni lehet a képzettársításaikon, és beletelik öt-tíz percbe, mire valaki megfejti a gondolatmenetüket. És akadnak olyanok, akinek az agya több dimenzióban dolgozik egyszerre, ráadásul fénya sebességgel.

Tycho Celchu koponyáját egy ilyen agy töltötte ki. Az ezredes engem elsősorban nem a gondolkodásának gyorsaságával képesztett el, hanem azzal a higgadt elemzéssel, amellyel meghatározta a gondolkodásának irányát. Amikor kiválasztott célpontnak, nem azt az elkeskenyedő pengét érzékeltem, mint Gavin esetében. Tycho képzeletbeli dobozba zárta a gépemet, majd másodpercről másodpercre összezsugorította ezt a dobozt, eliminálta a felesleges adatokat, míg végül a hajóm és a doboz - ami nála a célt jelentette - eggyé vált.

Ugyanakkor ennél is lenyűgözőbbnek találtam a tényt, hogy ennek a kis céldoboznak több függeléke is volt, és ezek azokba az irányokba mutattak, amelyeken követve megszökhettem volna. Ha jobbra tértem ki, Tycho visszahúzott a céldobozába. Ha kombináltam két-három manővert, a függelékek eltávolodtak a kiiktatott lehetőségektől, és odébb mozdultak, hogy elzárják előlem az új utakat. Az ezredes elméje úgy működött, mint a legendás Mon Calamari polipdémon, egyik karjával a másik után kapott felém, hogy visszavonszoljon arra a helyre, ahol végezhet velem.

Csakis úgy győzhettem le, pontosabban csakis úgy maradhattam életben, ha elérem, hogy vadászból üldözött legyen. Megfordultam, és merültem, majd visszavettem a tolóerőt, és rövid hurkot írtam le, amelynek végén Celchu mögött kellett volna kikötnöm. Ő azonban számított erre, így aztán balra fordulózott, én pedig követtem. Ráadtam a tolóerőt, és mialatt gyorsabban közeledtem hozzá, mint elméletileg lehetett volna, leadtam egy lövést, amivel messze elhibáztam a célt, majd leborítottam balra, végül hátrarántottam a botot. Három másodpercig száguldottam felfelé, aztán megfordítottam a fúvatás irányát, és megint szűk hurkot írtam le.

Az ezredes X-szárnyúja áthúzott előttem keresztben, de nem volt esélyem lőni. Hirtelen azt érzékeltem, hogy kitágítja a dobozait, amelyekkel igyekezett csapdába ejteni. Mostantól meg kellett küzdenie azzal a problémával, miszerint belőle is préda lett, ami azt jelentette, hogy másfajta taktikákra kényszerült. Ezek közül csak néhány felelt meg arra, hogy visszakerüljek a céldobozba, én pedig minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy kevésbé kívánatossá formáljam ezeket a lehetőségeket.

- Rock Vezér, itt az Invidious - jelentkezett ekkor a vezérhajó kommunikációs tisztje. - Térjenek vissza az Invidious-ra, ha azt akarják, hogy hazafuvarozzuk magukat!

- Vettem - dörmögtem, és továbbítottam az üzenetet az osztagom tagjainak.

Néhány pillanattal később Caet megkérdezte:

- Segítsek, Rock Vezér?

- Nem, kösz, remekül vagyok - válaszoltam -, csak tűnj el innen! Siess!

- Parancsára, uram! - kurjantotta Caet, és másodpercekkel később már messze járt.

Jobbra döntöttem a gépemet, aztán keményen balra, és levettem a tolóerőt, hogy lerövidítsem a fordulót. Amikor egyenesbe hoztam a Trivadászt, ismét gyorsítottam, és ezzel megszöktem Tycho négy lézernyalábja elől. Egy ütemmel később megint lekaptam a tolóerőt, koppanásig beléptem a jobb pedált, hogy az ezredes felé fordítsam a gép elejét, és ismét gyorsítottam. Leadtam egy lövést, amitől kék villámok táncoltak Tycho elülső pajzsán, majd miután elhúzott mellettem, utánafordultam, és a nyomába eredtem. Megint tüzeltem, és ezzel a találattal kiiktattam a hátsó pajzsát.

A helyében én halálra rémültem volna, de nem érzékeltem felőli semmi effélét. Ő és én csupán átkerültünk egy nagyobb dobozba amelyben ide-oda rángatta a gépét, és olyan szédítő manőverein hajtott végre, amelyeket akkor sem bírtam volna követni, ha betáplálom őket a fedélzeti számítógépembe. Valahányszor döntésre kényszerült, egy századmásodperc alatt meghozta, méghozzá úgy, hogy új lehetőségeket teremtett magának. Úgy tűnt, véletlenszerűen választja ki a leágazásokat, ezzel megfosztott a lehetőségtől, hogy kiszámítsam a következő lépését, és mégis, minden, az égvilágon minden részlet és mozzanat oda hatott, hogy a céldoboz ismét szűküljön.

Okosabb voltam annál, semhogy tovább harcoljak Tychóval. Egy tágas fordulóval elszakadtam tőle, és elindúultam az Invidious felé. A csillagromboló ütegei zárótüzet adtak. A sugárnyalábok hullámokban áradtak, hogy elvegyék a köztársaságiak kedvét az üldözéstől. A tüzéreink természetesen nem a hazatérő gépekre céloztak, viszont a lövéseik elég közel húztak el mellettünk ahhoz, hogy elriasszák az ellenségeinket. Jóllehet, nem tűnt valószínűnek, hogy a vaskos energianyalábok eltalálják a vadászokat, eléggé nyugtalanították az ellenséges pilótákat ahhoz, hogy ne portyázhassanak szabadon. És ha egy hazatérő pilóta elég ügyes volt, rávihette a gépét egy olyan pályára, amelyen a közelében elhúzó sugarak mozogtak, és azok biztosan eltüntették a háta mögül az üldözőit.

Mialatt átvágtam a fő csataszektoron, rengeteg hajóroncsot és űrruhában lebegő pilótát láttam. A mindenfelé sodródó csontoktól a környék úgy nézett ki, akár egy rankor fészke. Felfedeztem jó néhány kilőtt Trivadászt is, illetve mindkét fél korvettjeinek roncsait. A Backstabnek nyoma sem volt, amit kimondottan jó jelnek vettem, bizonyos értelemben. Noha a Túlélők csapatát hazug tolvajok, gyilkosok és fosztogatók alkották, néhányan már-már a barátommá váltak, és nem szívesen láttam volna őket holtan.

És ekkor váratlanul azt érzékeltem, hogy Tychót elönti a diadal érzése. A hüvelykujjammal kattintottam egyet a célválasztón, és ezzel kiírattam a főmonitorra a legveszélyesebb célpontok adatait. Pillanatokkal később kiderült, hogy két protontorpedó közeledik a Trivadászom felé. Dacára annak, hogy elmenekültem, Tycho megfordult, rám állította a lőelemképzőjét, és utánam küldte a két gyilkos búcsúajándékot. A torpedók lényegesen gyorsabban repültek, mint a gépem, ami a legnagyobb erősségük volt, viszont szerencsémre a legnagyobb gyengeségük is egyben.

Fél szemmel a távjelző indikátort figyeltem, és amikor az élen haladó torpedó már csak kétszáz méterre járt tőlem, hátrarántottam a botot, majd balra, és miután leborítottam, meredeken lefelé tartottam. Az első lövedék elhúzott mellettem, míg a második szűken fordulózott, és korrigálta az irányát. A kellő pillanatban ütközésig előrelöktem a botkormányt, ráadtam a teljes tolóerőt, és amikor ez a torpedó is elszáguldott mellettem, elégedetten mosolyogtam. Hogy hogyan kell kikeveredni egy ilyen csapdából, azt tőled tanultam, Tycho.

A letapogatókat használva bemértem az első lövedéket, és kijelöltem célpontnak. Ezt követően addig fordulóztam, amíg pontosan felé repültem, és megvártam, amíg egy kilométer választ el tőle. Átváltottam a duális lézerekre, ráültettem a szálkeresztet a közeledő fáklyára, és kétszer meghúztam a tűzkioldót. Az első lézerpárom elvétette, de a második telibe találta, és a torpedó szilánkokra robbant, amikor már csak alig ötszáz méterre járt tőlem. Megint fordulóztam, lenyomtam a gép orrát, gyorsan bemértem a második torpedót, és rögtön az első lövésemmel elkaptam. Tőlem egy kilométerre robbant. Végül átszáguldottam a gyorsan zsugorodó tűzgömbön, és tágas, kényelmes ívben az Invidious felé vettem az irányt.

Másodpercekkel később Tycho hangja recsegett a nyitott hullámsávon:

- Látványos kis űrparádé volt, Trivadász!

- Nem akartam, hogy kezdő pilótának nézzenek, Zsivány Vezér. Találkozunk még! - válaszoltam, azzal megbillegtettem a gépemet, beszáguldottam az Invidious össztüzének védernyője mögé, és két perccel később letettem a karmot a Túlélők számára kijelölt helyek egyikére. Mialatt körbefordítottam a hajómat, hogy az eleje a főzsilip felé mutasson, észrevettem, hogy a Túlélők alig hat gépet veszítettek az eredeti harminchatból, az én osztagom pedig mindössze kettőt. Az Invidious-csapatok több mint tucatnyi Trivadászt vesz tettek, ráadásul a parancsnokaik számára fenntartott állomáshelyek üresek maradtak.

Vettem egy mély lélegzetet, lekaptam fejemről a sisakomat, majd felnyitottam a zárófedelet, és kimásztam a fülke tetejére. Timmser és Caet lesegítettek a padlóra, és megtartottak, ugyanis a lábam eléggé rogyadozott. Eltartott néhány pillanatig, mire ráeszméltem, hogy mennyire legyengültem. A Tychóval vívott párbaj valószínűleg a legnehezebb dolog volt, amit valaha átéltem és végigcsináltam, és engem még az Erő is segített. Tycho, vagy éppen Wedge nem számíthattak erre a támogatásra, így aztán a képességeik és a teljesítményük révén sokkal különlegesebbek voltak, mint bármelyik Jedi. Ők a szívükkel, az agyukkal, az egész lényükkel repültek.

Timmser talpra rántott, és kijelentette:

- Amit odakint műveltél, az szép volt, Jen. Szétlőtted a torpedókat. Most megmutattad nekik!

Alighogy elhallgatott, megszólalt egy figyelmeztető sziréna, és vörös lámpák kezdtek villogni mindenütt a hangárfedélzeten. Hátranyúltam és megkapaszkodtam a gépem elülső leszállótalpában, és a következő pillanatban az Invidious fénysebességre ugrott. A hajó gravitációgenerátorai semlegesítették a gyorsulás hatásait, de nekem éppen elég volt az oldalsó ablaksoron át néhány pillantást vetnem az odakint örvénylő fénysávokra, és máris megszédültem.

Caet összecsatolta a köpenye szíját, a fejére húzta a csuklyát, aztán levette sötét védőszemüvegét.

- Szép munka volt - állapította meg fojtott hangon. - A Boltok csak egyet vesztettek. A Hawk-csapat hármat.

- Mi kiket vesztettünk el? - érdeklődtem.

- Az Ötöst és a Hetest - közölte Timmser a vállát vonogatva. Úgy döntöttek, hogy összeakaszkodnak néhány véznával, aztán az A-szárnyúak elpárologtatták őket.

- Teljesen feleslegesen haltak meg - állapítottam meg a fejemét csóválva.

- A véznák megrohanták a Backstabet - tájékoztatott Timmser, azzal többször megborzolta kurta haját, hogy felállítsa, közben verejtékcseppeket fröcskölt rám. - Blook és Yander úgy gondolták, hogy szereznek néhány jó pontot Nive kapitánynál. Na, most már jól vagy, kapitány?

- Jobban - feleltem és kihúztam magam. - Könnyű megfeledkezni arról, hogy mennyire kimerítő ez a sport.

- Miért mentél rá a hegyesekre? - érdeklődött Caet.

- Ők jöttek énrám - magyaráztam elvigyorodva. - Timmser elkapta az egyiket. Kösz a támogatást.

- Csak azért tettem, hogy életben tartsalak, kapitány - válaszolta a magas, karcsú nő, és elmosolyodva hozzátette: - Bár ahogy te repülsz, ez aligha lehet probléma.

Újabb szirénák harsantak, aztán a falakra szerelt hangszórókban komor férfihang zendült:

- Figyelem, admirális a fedélzeten!

A csizmáink fülsértően csattogtak a sima fémlemezeken, mialatt rohantunk, és felsorakoztunk az osztagunk gyülekezési területének határán. Velünk szemben az Invidious osztagai szintén sorfalat alkottak. Fekete egyenruhájuknak köszönhetően kimondottan elegánsnak hatottak, mi viszont alighanem egy szedett-vedett horda benyomását keltettük. A társaim közül néhányan a Túlélők arany öltésekkel teli szürke és vörös egyenruháját viselték, de a legtöbben vegyes öltözetet hordtak, amelynek darabjait a rablótámadások során zsákmányolták, vagy éppen a régi egységüktől hozták magunkkal, attól az alakulattól, amelyet valamikor a múltban elhagytak. A két osztag úgy festett, akár a csúcs- és a mélypont, viszont vitathatatlanul mellettünk szólt, hogy közülünk többen élték túl az imént lezajlott ütközetet.

Kinyílt a központi turbólift ajtaja, és két rohamosztagos lépett ki rajta - a páncélzatuk úgy ragyogott, hogy majdnem kölcsönkértem Caettől a szemüvegét. Egy pillanatra megtorpantak, majd oldalra lépve szétváltak, így Tavira admirális megjelenhetett a fedélzeten. A turbóliftből kiszálló, illetve a háta mögött menetelő rohamosztagosokhoz képest szinte eltörpült, de a mozgásában volt valami, amitől a legkevésbé sem tűnt jelentéktelennek. Szürke admirális-egyenruhát viselt, és a háta mögött tartott kezében valódi bőrből font, kurta korbácsot szorongatott. Noha ekkor még elég távol volt tőlem, máris érezni véltem magamon azt a szúrós, átható tekintetét.

Végignézett a saját pilótáin, aztán rajtunk is. Hanyag mozdulattal előrelendítette fekete kesztyűbe bújtatott jobb kezét, és ránk szegezte a korbácsát. A rohamosztagosok megindultak, Tavira könnyed, kecses járása éles ellentétben állt az ő kimért és pontos menetelésükkel. Amikor a közelünkben ért, és jócskán lelassítva vonult a sorfalunk előtt, korbácsával vagy a bal tenyerét csapkodta, vagy finoman, játékosan kopogtatta vele az állát.

Közönyös képet vágtam, mialatt elsétált előttem, és azért küzdöttem, nehogy reagáljak valahogyan, amikor gyors pillantást veteti rám. Legalább tíz centivel alacsonyabb volt nálam, űrfekete hajában ezüstös fénypontok táncoltak. Fehér bőre ráfeszült finom arccsontjaira, és egyetlen ráncot sem lehetett felfedezni a szeme vagy a szája körül. A megjelenését tekintve szinte kislánynak tűnt, ám rideg önbizalma, illetve az, ahogy egy-egy fürkész pillantással felmért minket, több kilobájtnyi adatot árult el a mentális koráról.

Tavira megállt Gurtt kapitány előtt, a korbácsával meglegyinted te Tyresi vállát, és megkérdezte:

- Ugye maga volt az, aki előjött a tervvel, amellyel elszakadhatunk az ellenségtől?

- Igen, admirális! - felelte Gurtt, és bár igyekezett szenvtelenül beszélni, hallani véltem, hogy a hangja megremeg.

Tavira néhány pillanatig szótlanul tanulmányozta a kapitány arcát, aztán - amikor a hosszúra nyúló csend már-már kínossá váltál ismét megszólalt:

- Azt tanácsolta, hogy csak bénítsuk meg az ellenséges gépeket, aztán, mialatt a köztársaságiak a pilótáikat mentik, vonuljunk vissza!

- Így történt, admirális - válaszolta Gurtt.

Ismét szünet következett, közben Tavira és Tyresi szobormerevem álltak. Éreztem, hogy a feszültség egyre nő. A Tyresi által javasolt stratégia az én ötletem volt, és úgy éreztem, ha büntetést kap, amikor az is nekem jár. Vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondhattam volna, észrevettem, hogy Tavira szájának két sarka megmozdul.

- Győztes stratégia volt, Gurtt kapitány - jelentette ki az admirális, és korbácsát oldalra lendítve rámutatott a saját pilótáira. - Lamner ezredes nem értett egyet az elgondolással, és egyenesen nekiment az X-szárnyúaknak. Mindenki láthatja, ő nincs itt, hogy megvédhesse a döntését.

- Nem, admirális, nincs itt! - hadarta Gurtt.

- Ami azt jelenti, hogy utódot kell állítanom a helyére - folytatta Tavira, és a korbácsával megütögette Tyresi vállát. - Maga lép a helyére, Gurtt ezredes.

Tyresi nagyot nézett, és elképedten megkérdezte:

- Hogy én... átkerülök az Invidious-ra?

- Biztosra veszem, hogy Nive kapitány egyet fog érteni az áthelyezésével.

- Igenis, admirális! - kurjantotta katonásan Gurtt, de aztán a homlokát ráncolva, jóval halkabban tovább beszélt: - Elhallgatnám az igazságot, admirális, ha nem tájékoztatnám arról, hogy a stratégia, amelyet továbbítottam önnek, eredetileg Idanian kapitánytól származik. Ő javasolta, én helyesnek ítéltem, és eljuttattam önhöz.

- Értem - dorombolta Tavira -, Idanian kapitány, aki kilőtte a hajóm felé tartó protontorpedókat. Az jár a fejemben, hogy kinevezem őt az ön utódjának, a Bolt-osztag élére.

Remart megcsóválta a fejét, mire Tavira úgy perdült felé, ahogyan a sólyomdenevér a gránitcsiga irányába.

- Közölni kíván valamit, pilóta?

- Elnézését kérem, admirális - felelte Remart -, de mi, a Túlélők, nem így nevezzük ki a tisztjeinket.

- Valóban? Hát akkor mesélje el, hogyan fest az eljárás!

Remart elbűvölően mosolyogva magyarázott:

- Először is, a jelöltet be kell szavazni a Bolt-osztagba, ugyanis a miénk elitosztag.

- Az osztag tagjai választják be, hogy betöltsék az üres helyeket? - kérdezte Tavira.

- Igen, admirális - felelte Remart szaporán bólogatva.

Tavira korbácsát az ajkához szorítva megfordult, végighordozta tekintetét az osztagomon, és ránk parancsolt:

- Akik egyetértenek azzal, hogy Idanian kapitány kerüljön át a Bolt-osztagba, emeljék fel valamelyik szabad végtagjukat!.

Kilenc kéz lendült a magasba, az enyém lent maradt. Tavira az állát felszegve rám sandított, és megkérdezte:

- Ellenzi az áthelyezést?

- Felelős vagyok a pilótáimért, admirális - közöltem higgadtan és határozottan.

- Csakis nekem tartozik felelősséggel! - vágott vissza Tavira. - És én azt akarom, hogy maga a Bolt-osztagban legyen.

- Parancsára, admirális!

Tavira ekkor Remartra nézett, és megkérdezte tőle:

- Most pedig biztosan azt fogja mondani, hogy Idaniant meg kell választani a Bolt-osztag parancsnokának. így van?

- Ez az elintézési módja, admirális.

Tavira az összes fogát kivillantva, szélesen mosolygott, és tovább, faggatózott:

- Márpedig ön is áhítozik ennek az osztagnak a parancsnoki posztjára, ugye?

Remart egész testében megmerevedett, és önérzetesen válaszolt!

- Én lennék az ön leghűségesebb szolgája, admirális!

Tavira nem túl kíméletesen Remart gyomrának ütötte a korbácsát, és kijelentette:

- Lehet, hogy az lenne, de nem akarom, hogy maga irányítsa a Boltokat. A parancsnoksággal járó megterheléstől ráncok gyűrődnének arra a szép homlokára, és nem szeretném, ha ez megtörténne. Most pedig a Bolt-osztag azon tagjai, akik egyetértenek azzal, hogy Idanian kapitány legyen az új parancsnok, nyújtsák fel valamelyik végtagjukat!

Kilenc kar emelkedett fel, és miután Remart kapott egy gyors ütést a hasára, ő is feltette a jobbját.

Tavira bájosan mosolygott, és közölte:

- Noha gyűlölöm a demokráciát, örömmel látom, hogy ez a különös szokás teljesen egyhangú döntést eredményezett. Gratulálok, Idanian kapitány! Ön az új parancsnok. Mostantól közvetlenül is eljuttathatja javaslatait az Invidious-ra.

- Ezt a jogomat elővigyázatosan fogom gyakorolni, admirális - feleltem fejet hajtva.

Tavira résnyire vonta ibolyaszínű szemét, és megkérdezte:

- Miért támadt olyan érzésem, hogy talán hibát követtem el azzal, hogy megválasztattam magát?

- Fogalmam sincs, admirális - válaszoltam ártatlan képet vágva.

- Ügyeljen rá, Idanian kapitány - figyelmeztetett Tavira -, hogy ne adjon okot arra, hogy még egyszer átgondoljam a döntésemet!

- Parancsára, admirális!

Ismét lehajtottam a fejemet, és nem is emeltem fel addig, amíg Tavira és a kísérői elvonultak - Tyresit is magukkal vitték, hogy megmutassák neki az új szolgálati helyét. Miután becsukódott mögöttük a lift ajtaja, gyors pillantást vetettem Remartra, és láttam rajta, hogy majd’ szétveti a harag. Egyelőre nem adok okot Tavirának, hogy úgy gondolja, hibát követett el, Remart - gondoltam elégedetten -, de később egészen biztosan.

És előre tudtam, hogy amikor bekövetkezik kettőnk elkerülhetetlen összecsapása, azt csakis egyikünk fogja túlélni.